27/72 … avagy zarándoklat: Óbuda – Makkosmária 2018. Nagyböjt

Sehogy sem tudtam szabadulni ettől, hogyha a 27-et megfordítom akkor 72 lesz belőle játéktól, attól a pillanattól, amikor az zarándoklatunk keretében végzett keresztút egyik állomása után megszámoltam, végül is hányan is vagyunk. Nem biztos, hogy van jelentőségé, meg a 27-ből csak 23-an érkeztünk meg a kitűzött célba a makkosmáriai templomba, mert volt aki elszámolta magát, volt aki eleve így tervezte, hogy félúton kiszáll, mert más feladata is van.
Szóval, mégis csak izgalmas játék a számokkal, hogy 72/27 aki elindul egy küldetésben vagy éppen egy meghívásban az eső, a hűvös és a helyenként kiadós sár ellenére. (A sárban az külön kegyelem volt, hogy nem a jobbfajta, sűrűn ragadós, csak olyan egyszerű, sikamlós-csúszós, összekenős fajából való volt.)

A napsütést leszámítva mindent megkaptunk, ami egy ilyen kora tavaszi-nagyon késő tél végi időben időjárás ügyben megkapható. Ahogy elindultunk, és egyre jobban belefeledkeztünk a zarándoklat lelki, baráti és testvéri részleteibe, annak alapján, abban is biztosak lehetünk, hogy sok kedves és bíztató lelki adományokban is gazdagabbak lettünk. És mivel ez kis közösségünk közös zarándoklata volt, reméljük és hisszük, hogy azok is, akik most Lélekben voltak velünk, vagy azért mert valamelyikünk a fordított hetvenkettőből vitte a lelkében, vagy azért mert éppen, hogy meglegyen a hetvenkettő valaki az ottlevők közül hordozott Lélekben magával, és így kapcsolódhattunk egy közösséggé.

Az úton a lemaradókat vagy éppen eltévedőket időnként a technika segítette hozzá, hogy ismét rátaláljanak a helyes útra :-), vagy éppen egy arra sétáló helybéli képében egy angyal, szalézi világban az elmaradhatatlan kutya kisérő nélkül, mutatta meg a helyes utat a célhoz. Így aztán senkit el nem vesztettünk, mindenki elérhette azokat a pontokat, amelyek a legfontosabbak voltak a zarándoklat közben (a Kiscelli templom, Hármashatárhegy, Hűvösvölgy, Gyermekvasút (lánykor nevén: Úttörővasút, a Szépjuhászné és végül a Makkosi kegytemplom), minderre felfűzve a tizennégy stáció, aminek imádságaiban részt vett kicsi és nagy, szerzetes és civil, fiú és lány, régebben és rövidebben fiatal. Hogy aztán a záró misében (és az arra való előkészületekben) meg is éljük, hogy a kisebb nagyobb szenvedések után lehet találkozni Jézussal, és nekünk már könyörögnünk sem kell érte, mint az apostolok ismerőseinek, hanem csak egyszerűen el kell indulnunk felé, és valahol Ő elkap minket, hogy a barátságán túl egy a fény emelését szolgáló gyertya fényével is meg melengessen minket, ha kell ezzel adva bíztatást és kellő, éppen elegendő kitartást.

És a Gondviselés, aminek természetes alapja most Zoli atyánk kedves előre való gondoskodása volt, a mise után Áron testvér várta az ifjabbakat és a sietősebbeket egy kisbusszal, a kevésbé sietősek, ázást-fázást jobban viselőket egy másik kisbusz várta Budakeszin, ami éppen Óbudára tartott. Azért sikerült kisebbet kavarognunk, hogy ki menjen ezzel, majd ki szálljon vissza, de mindenki épségben, fagykármentesen hazajutott.

És a hétfő esti mise végére Zoli atyánkban már meg is fogalmazódott a következő közös zarándoklat terve, csak az alkalmat kell megtalálnunk hozzá … és az is lehet, hogy ott már 72-en indulunk el … 🙂

A képek és filmek a zarándoklaton készültek, és szinte mindegyiket más készítette, hogy sok szemszögből tudjuk megmutatni; filmmé Emmanuel testvér gyúrta egybe.